11.fejezet

El se hiszitek milyen boldog vagyok, hogy olvassátok a blogom:) Tényleg nagyon sokat jelent. És most hogy látom mennyien nézitek gondoltam emelek egy kicsit és 2komi után hozok új részt. Tudom, hogy ezzel az agyatokra megyek de ha nem komiztok akkor nem tom érdemes-e folytatni. Szóval lehet most már pipálgatni, feliratkozni és kommentelni. 2komi után hozom az új rész:) Illetve meglátjuk mennyi pipánk lesz:) <3 Előre is bocsánat a szomorkás és depis hangulatú rész miatt. Bár ebbe már van gif:$ 
A kinézetet és a sok segítséget külön köszönöm Vörös Virágnak:) <3

Csak ültem és gondolkodtam a történteken. Még mindig nem fért a fejembe, hogy Niall hogyan volt képes ezt tenni. Mit vétettem ellene? Mit tettem, hogy fájdalmat okozott nekem fizikailag. A lelki fájdalom jobb lett volna. Azt hamarabb elfelejtem. Aztán még ott van Harry. Ő is megharagudott amiért reggel kitettem a szobámból. Megváltoztatta az életem és segített mindenben. Csak ültem és gondolkodtam ezen a 2srácon. Mindegyik néha seggfej, néha pedig egy zabálni való, édes srác. Csak nem tudom mivel érdemlem  ki ezt. Nekik semmit nem ártottam. Tán a jelenlétem zavarja őket?
Éreztem ahogy néhány esőcsepp rám esik, ezzel nedvesítve a bőröm. Nem foglalkoztam vele. Nem volt kedvem visszamenni Harry-hez aki bármikor leordíthatja a fejem. Felsurranni meg úgy se tudok. Egyre jobban esett az eső. Végül szakadni kezdett. Én pedig csak ültem a padon és el voltam foglalva a gondolataimmal.

Lassan lecsuktam a szemem és újra kinyitottam. Már teljesen átáztam. Hirtelen leült mellém egy bőrkabátos ember. Niall volt az. Nem néztem rá csak egy pillanatig, hogy felismerjem. Szinte egyből arrébb húzódtam tőle és fel óhajtottam volna állni de megragadta a karom. Megijedtem. Féltem, hogy újra bántani fog. De nem tette. Csak felállt velem szembe és kisöpörte arcomból a vizes hajtincset, ami a szemembe lógott. Levette a kabátját és rám akarta adni de eltoltam.
-Nem kell.- alig lehetett hallani hangomat az esőbe. De még így is érezni lehetett benne a félelmet.
-Kérlek ne haragudj.- szemeivel enyémet kutatta  de én csak szigorúan egy teljesen más irányba néztem. Nem voltam hajlandó megbocsájtani neki.
-Nem vagyok könnyen megbocsájtó típus. És ezt kétlem, hogy valaha is elfelejtem neked.- mondtam komolyan. A félelmem még mindig ott volt.
-De... csak a fájdalom miatt tettem. Elborult az agyam.- próbált meggyőző lenni.
-Niall... Nem érdekel. Szerintem akkor az egyetlen ember akiben fájdalom volt, az én voltam. Miattad. Az ujjaid miatt.- mondtam és elindultam hazafele.
-Nem. Ez nem igaz. Emma. Kérlek ne hagyj itt.- szólt utánam. Azt várta, hogy visszamenjek hozzá. Egy pillanatra megtorpantam, majd tovább sétáltam.
-Gondolkozz el azon amit tettél. Hogy mennyi fájdalmat okoztál és, majd utána TALÁN beszélünk.- szóltam hozzá mielőtt leléptem.
Hazafele menve is csak sírtam. Mikor hazaértem, levettem a cipőm. Hazz egyből hozzám futott és segített levenni a vizes ruhákat. Azt hiszem ő már nem haragszik rám. Legalább is nem úgy nézett ki. Felmentem és letusoltam, átvettem egy melegebb ruhát, csináltam egy teát és visszafeküdtem az ágyamba. Pár perc múlva Harry jött be a szobámba valami kajával a kezében. Azt hiszem az a tésztás, kínai leves volt a tálban egy-egy pár evő pálcikával.
-Miért nem jöttél vissza mikor elkezdett csepegni az eső?- leült mellém, felültetett, ölembe helyezte a tálcát és szemembe nézett.
Újra könnyekkel teltek meg a szemeim. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Hogy, mert féltem? Vagy, hogy mert nem akartam, hogy meginn leordítsa a fejem? Ehelyett csak hagytam legördülni egy könnycseppet az arcomon, ami azt hiszem mindent megmagyarázott neki.

-Edd meg a levest. Remélem nem vagy beteg.- tette homlokomra a kezét. Megkönnyebbülten sóhajtott és nézett rám nagy szemekkel.
-Velem eszel?- töröltem meg az arcom és halkan beszéltem a szívbeli fájdalom miatt.
-Igen.- mosolygott rám.- Azért hoztam 2 pár evőpálcikát. Ugye tudsz vele enni?- kérdezte reménykedve. Én csak nemlegesen ráztam a fejem.- Akkor megtanítalak.- sóhajtott.
Úgy 15perc alatt sikerült megtanítania, így nekifogtunk és megettük a nagy adag levest. Felkapta a tálcát és kiment a szobámból. Ám még az ajtóban megállt és visszanézett rám.
-Nyugodtan hívd át Waliyha-t ha gondolod. Engem nem zavar.- rántott vállat és kiment a szobából.
Felhívtam Waliyha-t aki úgy 10perc múlva taxival állt meg a ház előtt és hozott egy hatalmas tábla csokoládét. Szerencsémre olyan jól megismert a tegnapi nap folyamán, hogy még megnevettetnie is sikerült. Bár csak egy pillanatra de akkor is. Sikerült neki ami ilyen helyzetben általában lehetetlen.
-Olyan mintha már ezer éve ismernénk egymást. Nem?- kérdezte miközben a csoki egyik sorát ette.
-Mintha a legjobb barátok lennénk.- mosolyogtam rá halványan.
-Szerintem azok vagyunk.- mosolyogva megölelt.
-Tényleg így gondolod?- kérdeztem meglepetten.
-Igen.- mosolygott.- Nekem te vagy a legjobb barátom.
-Nekem is te.- mondtam ki amire gondoltam.
-Nem akarsz velem egy suliba járni így az utolsó éven?- nézett rám boci szemmel. Az a tipikus Malik boci szem. Nem lehetett nemet mondani neki és megint nevettem egyet.
-De. Jó lenne.- mosolyogtam rá.- De Harry nem tudom mit szólna hozzá.- húztam félre a szám.
- Kérdezzük meg.- fogott karon, kirángatott az ágyból és bekopogtunk Harry-hez aki pár percen belül ajtót is nyitott.
-Mit szeretnétek lányok?- kérdezte és lenézett ránk.
-Igazából a suliról beszélgettünk Waliyha-val és... arra gondoltunk, hogy...- kezdtem bele a lábaimat nézve.
-Mire?- kérdezte kicsit unottan.
-Hogy járhatnánk-e egy suliba?- nézett reménykedve Waliyha.
-Hát... nem is tudom...- vakarta meg a tarkóját Harry.
-Léciiiiiiiiiii!- néztünk rá kiskutya szemekkel fel, egyszerre.


ui.: Bocsi a rövid részért:/